A zalaszentgróti Mézespatkó Alkotóműhely mutatkozott be a Zalaszentgrót magazin 2024. februári számában a Zala-völgyi Nyitott Portákat bemutató sorozat részeként.
A beszélgetőpartnerem Csiszár Tiborné, Zsuzsa többek között a Mézespatkó Alkotóműhely motorja, akinek felemelő öröm a társadalmi szerepvállalás. Nem szaladok előre, és nem írok ide most felsorolást arról, hogy még mennyi minden indult ki tőle, mert érdemes az életutat rétegenként kibontani. Sokan, sok fórumon szólaltatták már meg. Engem az ember érdekel, aki fáradhatatlanul megy és küzd az akadályokkal, miközben csillapíthatatlanul gyűjti a tudást is. – Merre indult, hogy vágott neki a nagybetűs életnek? – Az általános iskolai ballagásomról egyenest munkamegbeszélésre mentem Hévízre, a kórház élelmiszerraktárába nyertem felvételt mint kisegítő. Gyors- és gépíró szerettem volna lenni, de egy kézbetegség ebben megakadályozott, és ez a munkahelyeim után az életfeladatom felé terelt – emlékezik vissza, és biztosít róla, hogy ha valóban az elején kezdjük, rendezkedjek be hosszú távra, mert reggelig tudna mesélni. Egy hosszabb kikötő következett, a Zala Áruházban, ami közel 30 évig tartott, így meghatározó fejezetté vált az életrajzában. (Hozzáteszem, kislányként még magam is emlékszem ezekre az életképekre). Eladói képesítés, érettségi, vállalkozói lét, folyamatosan pörögnek egymás után az epizódok, sűrű tartalommal töltve, mint a sütemények, amik kikerülnek Zsuzsa keze alól, hogy aztán elérkezhessünk a legfontosabb kérdéshez: – Milyen körülmény indította el a kézműveskedés irányába? – A férjem, Csiszár Tibor, kovácsként és a Zala Megyei Népművészeti Egyesület tagjaként sok rendezvényen megfordult. Elkísértem én is, és mivel már akkor „lakodalmas sütő asszony” voltam, javasolták, hogy állítsak ki én is. Így indultam el először mézeskalácsokkal. Aztán természetesen el is végeztem ennek a hivatalosan elérhető képzését, így mézeskalács-készítő szakmunkássá váltam a 2000-es évek elején. Sokáig ennek kapcsán ismertek, és magamat is ebben a mesterségben bontakoztattam ki, azóta is szakkört tartok, egy termékfejlesztési csoport tagjaként Pestre járok, táborokban ismertetem meg ezt a kreatív tevékenységet. Párhuzamosan a mézeskaláccsal, jött aztán egy új szerelem, méghozzá cukorperec képében. Ettől a pillanattól kezdve aztán nincs helye kérdésnek, mert magával ragadnak azok a műhelytitkok, amit csak az ismerhet meg, aki a tésztával dolgozik, kapcsolatba kerül, vagy egyszerűen csak hallja Zsuzsát erről beszélni. Minden inspirálja egy újabb gondolatra, ötletre, ami aztán egy tevékenységben ölt testet. Az édes elbeszélés egy lakodalomtól indul, amire 110 db perecet kellett sütni (szokás volt akkoriban az esküvői menetet megbámuló, utcára sereglő embereknek egy-egy üveg bort adni, nyakán egy cukorpereccel). Ez három asszonynak egy hétig tartó elfoglaltságot adott. Zsuzsát annyira megfogta ez a különleges sütemény, hogy megrögzötten tökélyre akarta fejleszteni, volt olyan is, hogy három adag tésztát öntött ki, mire a negyedik olyan lett, amilyennek látni szerette volna. Kiderült, hogy a frissen őrölt liszt volt a ludas. Mint ahogy a tojás sem lehet friss, de régi sem, valamint a cukormáz is csak meleg szellő hatására tapad meg. Amúgy, mint aminek durcás lelke van, levedli a kisült tészta magáról. – Milyen, távlati tervei vannak? – Egy nagy, össznépi perecsütő rendezvényt szeretnék megszervezni – ábrándozik, aminek a megvalósulásában nincs kétségem. E sorok írójaként mondanám persze, hogy aki ezt nem hiszi, járjon utána, hiszen van itt, nyitott műhelynap, Nyitott Porta-esemény, nyitott portás YouTube-videó, szakkörök, népdalkör is, de példaértékű az az elhivatottság, ahogy ennek az „unikális”, csak Zalára jellemző hagyományos desszertnek a „mennybe meneteléhez” Zsuzsa tartja a képzeletbeli létrát ezen az úton. „Jónak lenni jó!” – vallja, és ez nem csak cukormáz, hanem lelki szükséglet. Sebestyén Csilla Megjelent a Zalaszentgrót, a térség magazinja 2024. februári számában
